Egy esemény, melyről, ha emlékezetem nem csal, csak
egyszer, 1975-ben hiányoztam, katonaságom alatt. Kisgyerekként édesanyám és a
rokonság gondoskodott a jelenlétről. Serdülő- és fiatalkoromtól pedig a mai
napig megmaradt az a nehezen magyarázható érzés, hogy ott kell legyek. Hogy
menyire magyarázhatatlan a jelenlét szinte kényszere az ottlétemre, hadd
erősítse egy példa. Egy alkalommal testvérvárosunk, Siófok nyári szezonnyitó
rendezvényein képviseltem városunkat. A szombati hivatalos megnyitó után autóba
ültem, és vasárnap, a búcsús szentmise kezdetére Güdücön voltam.
De a lényeg nem ez.
Ami a búcsú, és a település kapcsán lényeges az a
követendő példa. Igen, nem tévedés. Követendő az a szervezettség, összefogás,
egymásra figyelés, melyet gyerekként volt alkalmam megtapasztalni az ötvenes
évek végén, a hatvanas évek elején. A kis település, egy kis túlzással, de
igazi közösségként működött.
Egy példával szeretném alátámasztani.
Vasárnap a miséről kijövet a férfiak a templomudvar
jobb, a nők a bal felében gyűltek össze. Hogy a női táborban mi volt a téma,
miről beszélgettek nem tudom. Annál inkább megmaradt a férfiak beszélgetésének
a lényege (gyerekként közöttük játszottunk). Képzeljék, az nem volt más, mint a
mindennapi gondok (melyik hidat vitte el a víz, hol járhatatlan az út, az
ivóvízhiány valamelyik nyájnál, esetleg egy-egy nehéz helyzetbe került család
problémájának megoldása stb). És azt is higgyék el nekem, hogy nem hallottam,
legalábbis nem maradt meg emlékezetemben vádaskodás, hogy ki a hibás, hogy
kinek a feladata lenne a felsoroltak orvoslása. De annál határozottabban
fülembe cseng ma is, hogy melyik nap, hol találkoznak, ki milyen szerszámmal
megy, hogy megoldják sorra a problémákat.
A bemutatott példa követendő a mai megváltozott
helyzetben is, természetesen más prioritások mentén. És természetesen nem
jelenti azt, hogy nem kell felelősségre vonni politikusokat, város- és
intézményvezetőket a mulasztásaikért. Ez a magatartás a város polgárai számára
az aktív cselekvés része kellene legyen.
És nem tehetem, hogy ne említsem a következő
felejthetetlen élményeket. Ugyancsak Güdücön éltem meg a vasárnap délutáni
táncokat az iskolában (sajnos ma már csak volt iskola). Mert, hogy a
településnek volt saját népi zenekara is. A zenészek saját hangszereiken,
támogatók nélkül húzták ingyen és bérmentve a talpalávalót vasárnap délután. És
bármenyire is hihetetlennek tűnik valakinek, ugyancsak ezen a településen
láttam előadásokat is. A tanítóbácsi vagy a tanítónéni betanított
színdarabokat. Nem volt vendégszereplő. A szerepeket a közösség apraja-nagyja
alakította. Az előadásoknak nem voltak meghívottjai, a közönség a családok
tagjaiból, a rokonságból állt.
Több mint 50 év után, Güdücről indulva, most térjünk
haza a gyergyói valóságba, városunkba, ahol mindenek mellett a legnagyobb baj
nem a rossz gazdálkodás okozta pénzhiány. És még nem is ennek közvetlen
következményei (utak állapota, közművek-gazdaság helyzete, szociális-roma
probléma stb). Az igazi nagy baj, hogy nem működünk közösségként. Ez azt
jelenti, hogy a közeljövőben sincs esélyünk a javulásra. Amennyiben sikerülne
közösségként működnünk (igen, ma az én és újra csak én típusú önző életvitel
jellemző városunkra, tisztelet a kevés kivételnek, mert ilyen is van), akkor
legalább el tudna indulni az a folyamat, amely a mentalitásváltáshoz vezetne,
természetesen hosszútávon. Ez az a folyamat, amelyet a politikum nem támogat,
mert nem érdeke. Mi, a város polgárai pedig annál kényelmesebbek vagyunk, hogy
a mutogatás mellett, felelősségteljes munkát is vállaljunk. Tegyünk, ha nem
magunkért, akkor legalább gyermekeinkért, unokáinkért, egyszóval a jövő
nemzedékért. Ehhez nem kell más, mint amivel szoktam kezdeni, de ez alkalommal
befejezem, az EGYÉN–CSALÁD–KÖZÖSSÉG összhangjának kialakulása.
És természetesen továbbra is tartom magam az
ígéreteimhez. Készen állok ingyen, bérmentve elkezdeni a munkát. Igen a munkát,
és nem a rendezvényszervezést! Hatalmas a különbség a kettő között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése